életvezetési, pszichológiai tanácsadás,
klinikai pszichológiai, pszichoterápiás magánrendelés,
igény és szükség szerint távterápia /online terápia/
szupervízió, coaching,




Alkalmazott módszerek:


szupportív terápia,

rendszerszemléletű egyén terápia, konzultáció,

kognitív  és viselkedésterápia,

autogén trénig, relaxáció, imagináció, meditáció, KIP,

hipnoterápia,

pszichoanalitikusan orientált pszichoterápia /egyéni analitikusan orientált pszichoterápia/

alkotó-fejlesztő és klinikai metamorphoses-meseterápia

párterápia, családterápia,

szülőkonzultáció,

pszichodráma, monodráma


Tapasztalat:

Harminc éves gyakorlattal rendelkezem a segítő hivatás területén, szakmai tapasztalataimat pszichiátriai osztályon, klinikai pszichológiai, pszichoterápiás szakambulancián /az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben/, családsegítő szolgálatnál, családterápiás alapítványnál, nevelési tanácsadóban, pedagógiai szakszolgálatnál, klinikai pszichológiai, pszichoterápiás magánrendelésen, egyetemen megbízott oktatóként /SE  ÁOK Klinikai Pszichológiai Tanszék, ELTE PPK Pszichológiai Intézet,  KRE BTK Pszichológiai Intézet/,  egyéni vállalkozóként dolgozva szereztem.
Jelenleg pszichoterápiás magánrendelés keretében  dolgozom, emellett óraadó egyetemi oktató vagyok.

A Covid-19 járvány idején önkéntes pszichológusként vállaltam online segítő munkát a PPKE  BTK Pszichológiai Intézet kezdeményezésében az  egyetemen  működő Életvezetési Tanácsadó Központban / https://pazmanyonline.blog.hu/2020/06/18/igazan_a_helyemen_vagyok /, továbbá egészségügyi dolgozók pszichológiai megsegítésében / https://pszi.hu/onkentes-segitok-egeszsegugyi-szakemberek-szamara/?fbclid=IwAR2e1UlSTz5qqwUnv4VLmBQev7N3Am3H9Z3DZZ43IyYgEU8HBFG34MFO4bo / .

Munkámat hivatásomnak tekintem, egy életen át tartó tanulási és alkotó folyamat, amely szakmai és személyes fejlődésemet egyaránt szolgálja.

Hálás vagyok, és köszönettel tartozom a hozzám forduló emberek megtisztelő bizalmáért, mindazért, amit tanulok tőlük.  Törekszem arra, hogy legjobb tudomásomat adjam, amikor együtt dolgozunk.


Érdeklődési terület:

Szemléletem és gyakorlatom integratív; alapvetően fontos számomra  a rendszerszemlélet, a pszichodinamikus megalapozottságú gondolkodás,  a jungi analitikus pszichológiai megközelítés, a transzperszonális pszichológia látásmódja, a spiritualitás, a művészetek, a mesék, a szimbólumok hatása, a kreativitás, az alkotás. Munkám során a módszerek kombinációit alkalmazom a hozzám forduló emberek élethelyzetének, problémáinak, kérésének megfelelően.

Pszichoterápiás magánrendelés keretében főként a következő kérdésekkel, problémákkal foglalkozom: önismereti folyamatok, az érzelmi intelligencia fejlesztési lehetőségei, életvezetési, alkalmazkodási nehézségek, kapcsolati problémák, a családi élet problémái, betegségek a családban, születés, halál, gyász, veszteségek, traumák, különböző életszakaszokban, helyzetekben megélt elakadások, krízisek, és az ezekkel való megküzdés /coping/, a továbblépés, különösen a rugalmas alkalmazkodás /reziliencia/  által megtapasztalható fejlődés, az önértékelés, az énkép, a különböző szerepvállalások, az identitás kérdései, szorongásos, hangulati zavarok, fejfájás, ún. pszichoszomatikus betegségek.

Nagyon fontosnak tartom, és szívesen vállalok szakmai személyiség- és hivatásgondozást, szupervíziót, továbbá egyéni coaching folyamatot. Meggyőződésem, hogy az ezeken a területeken kibontakozó kreatív, alkotó, elkötelezett tapasztalati tanulási folyamat minden életszakaszban fejlődési lehetőséget biztosít.



MESEVILÁG

A világ meséi

https://www.facebook.com/szekeresmariaagnes/

 /A hivatkozásra kattintva az oldalon az alábbiakon kívül további mesék is olvashatóak./


Mese a Napról
/lapp népmese/

Volt valaha a tenger partján egy nagy, sötét ország. Abban az országban nem sütött nap, lakói soha nem láttak napvilágot.
Fekete felleg borult ott a földre, s ettől olyan sötétség támadt, hogy az emberek alig-alig látták egymást. Úgy is hívták: a Sötétség Országa. Lakóit pedig kunyhólakoknak nevezték, mert házuk nem volt, rozoga kunyhókban laktak. A kunyhókat vesszőből fonták, hánccsal borították, mohával fedték, így aztán nem csoda, hogy a gonosz szél egyre betolakodott a réseken.
Nagy nyomorúságban éltek az emberek a Sötétség Országában.
Ámde a Sötétség Országának közepén kerek hegy emelkedett. A kerek hegyen sok-sok fa nőtt, egész erdőre való. Az erdő közepén nagy gerendaház állt. A házban meleg volt és minden földi jó. Szobáiban hetven fekete testvér lakott. Csak nekik volt a Sötétség Országában gerendaházuk. A ház körül karókerítés, a mögött százezer iramszarvas legelészett. A fekete testvérek nem fogták munkába az iramszarvasokat, de a kunyhólakóknak sem adtak belőlük.
Így ment ez ezer évig, majd még ezerig, és még a harmadik ezer esztendő is lepergett. A kunyhólakók azt gondolták, így is marad mindörökké, hacsak egyszer meg nem szűnik a tél.
De egyszer - ki tudja, mikor - egy csodaszép iramszarvason nagytermetű ember érkezett a Sötétség Országába. Szakálla térdét verte, s ha megszólalt, úgy csillogott a szeme, hogy a sötétségben is jól látszott az arca. A kunyhólakók látták, milyen szép, daliás ember a jövevény, mennyi ész sugárzik a tekintetéből. Mikor megszólalt, mindnyájan figyelmesen hallgatták.
- Sötétségben éltek, barátaim, mivel nem ismeritek a Napot. Pedig van Nap, még ha senki sem látta is közületek. Ha megszerzitek a Napot, ezen a tájon is meleg lesz és világos.
- Mi lehet az a Nap? - csudálkoztak az emberek. Eddig még nem is hallottak felőle.
A fekete testvérek ugyancsak meghallgatták az idegen beszédét. Meghallgatták, és hirtelen haragra gerjedtek, és korholni kezdték a népet.
- Ostobák vagytok, kunyhólakók! Mit hallgatjátok ennek az idegennek a fecsegését! Hogy is lehetne olyasvalami ezen a világon, amit senki sem látott? Ez a csaló csak azért jött, hogy megbolondítson benneteket. Vétek meghallgatni a szavát. Verést érdemelne, hogy itt bolondít benneteket kiagyalt meséivel!
A kunyhólakók töprengtek, gondolkodtak: talán bizony igazuk is van a fekete testvéreknek? Talán jobb volna, ha megölnék a jövevényt.
A hosszú szakállú bölcs meg csak nézte őket, és fejét csóválta. Szemében kialudt a fény. Aztán elvágtatott a pompás iramszarvas hátán, eltűnt, mintha ott se lett volna. Már csak a hangja hallatszott a sötétségben:
- Mától kezdve csak annak jelenek meg, aki hisz a Nap létezésében.
Élt a kunyhólakók közt egy ifjú. Bár ő is szegény volt, akár a többiek, sose járt el a fekete testvérekhez, nem alázkodott meg előttük. Büszke, délceg ifjú volt.
Nem telt bele sok idő, mindnyájan elfelejtették a bölcs öreget. Csak az ifjú nem feledkezett meg róla. Elment arra a helyre, ahol az iramszarvas-zuzmó nő, fölnézett a fekete égre, és így szólt magában:
- Elhiszem, hogy van Nap. De hogy találjam meg a szakállas öreget?
Alig mondta ki e szavakat, megnyílt a zuzmó és a magas moha, és a csodálatos iramszarvas jelent meg az ifjú előtt.
- Ülj fel a hátamra - mondta.
Az ifjú felült rá, és az iramszarvas elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt. A sziklán ott ült a nagyszakállú öreg.
- Isten hozott! - köszöntötte az ifjút. - Tudtam, hogy akad a kunyhólakók között olyan ember, aki fölkeres. Derék ember vagy, sokra viszed még az életben, fiam.
- Köszönet dicsérő szavaidért. De mondd meg, hol találhatnék egy darabka Napot?
- Sokat kell még munkálkodnod - felelte a bölcs -, hogy megszerezhesd a Napot. Előbb fonnod kell egy kosarat. Kérj minden kunyhólakótól egy-egy hajszálat, és ezekből a hajszálakból fond meg a kosarat.
Ekkor az ifjú visszatért övéihez. Okosan beszélt velük, és kitől-kitől egy-egy hajszálat szerzett. Amint összeszedte a hajszálakat, nekilátott a kosárfonásnak.
Hetven nap és hetven éjjel fonta a parányi kosarat. Mire elkészítette, ereje, bölcsessége megnövekedett.
Ekkor újból elment a zuzmóligethez, a magas mohacsalithoz, felnézett a fekete égre, és így szólt magában:
- A kosár elkészült. Hogyan juthatnék egy darabka Naphoz?
Alighogy kimondta, szétvált a magas moha, és a bölcs ifjú előtt megjelent a csodaszép iramszarvas.
- Ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Már nagy utat bejártak, mikor hirtelen vörös fény lobbant fel előttük. A bölcs ifjú megpillantotta a hatalmas vörös Napot az ég peremén.
- Nem félsz a tűztől? - kérdezte tőle a csodálatos iramszarvas.
- Nem félek semmitől - válaszolta az ifjú.
- Akkor nyisd ki a kosarat, de tartsd jó erősen, és magad is kapaszkodjál meg!
A bölcs ifjú kinyitotta a kosarat, erősen tartotta, maga is jól megkapaszkodott. Az iramszarvas egyenest a Nap felé vágtatott. Nekifutott a Napnak. Bársonyos szarvával megdöfte, mire a Napból levált egy darabka, és egyenest az ifjú kosarába esett.
Ekkor megfordultak, és visszafelé vágtattak. Alighogy elérkeztek a kunyhólakók földjére, eltűnt a csodálatos iramszarvas.
A bölcs ifjú ott állt a kunyhólakók között, és így szólt hozzájuk:
- Ti mindnyájan adtatok egy-egy hajszálat. Hajszálaitokból kosarat fontam, és ebben a kosárban elhoztam a Napnak egy darabját. Engedjük ki a Napot a kosárból. Hadd világítsa meg az eget!
Alighogy ezt kimondta, már vágtattak le a fekete testvérek kerek hegyükről. Öklüket rázták, kiáltoztak:
- Ne merészeld megtenni! Ne engedd ki a Napot a kosárból! Kiszáradnak a tavaink! Megolvad a föld méhében a vas, és elárasztja házainkat. Te magad megvakulsz, mi pedig mindannyian megégünk.
A fekete testvérek körülfogták a bölcs ifjút, ki akarták ragadni kezéből a kosarat. De ekkor a kunyhólakók az ifjú védelmére keltek.
- Ne nyúljatok hozzá! - kiáltották. - Nem adjuk a kosarat!
A fekete testvérek kékültek-zöldültek dühükben, megragadták a bölcs ifjút, és a mocsár felé hurcolták. Bele akarták fojtani a lápba, oda akarták belevetni kosarát is. A kunyhólakók nagy haragra gerjedtek. Nekibátorodtak, és életükben először, köveket ragadtak fel a földről. Kövekkel dobálták a fekete testvéreket. Hullott a kőzápor, a fekete testvérek meg éles halcsontokat rántottak elő ruhájuk alól, és szurkálni kezdték a kunyhólakókat. De azok se hagyták magukat. Folyt a vér, állt csata.
Ekkor hirtelen felpattant a kosár fedele, és kiröppent belőle az első napsugár.
Vörös fény árasztotta el az eget. Hajnalpír borította a mocsarakat. A fekete testvérek mind elégtek, hamvaik belehulltak a lápba. A bölcs ifjú meg ott állt, és egyre az eget nézte, a csillogva szétáradó napsugarakat. És a kunyhólakók is mind lelkesülten bámulták az eget.
A tavak vize megkékült, a mohák tarka színekbe öltöztek, fehérbe, vörösbe, sárgába vagy zöldbe. A Sötétség Országában sohasem látott csoda történt.
- Ki vagy te, bölcs ember? - kiáltották a kunyhólakók. - Ki vagy te, aki nekünk ezt a csodát hoztad?
És mindenünnen hozzáfutottak az emberek, és azt kérdezték:
- Te bölcs ifjú! Most már látjuk és tudjuk, hogy van Nap. De ez csak egy kis darabja! Hogyan szerezzük meg az egész Napot?
Alighogy kimondták, megnyílt a magas moha, megjelent a csodálatos iramszarvas, és így szólt a bölcs ifjúhoz:
- Mondd meg nékik, hajtsák ide a fekete testvérek kerítése mögött legelésző iramszarvasokat.
És a bölcs ifjú így szólt a kunyhólakókhoz:
- Menjetek a fekete fivérek házához. Romboljátok le a kerítést, és hajtástok ide az iramszarvasokat. Most már a tiétek.
És a kunyhólakók lerombolták a kerítést, és a kerek hegyről leterelték a százezer iramszarvast. Felültek a hátukra, és elvágtattak.
Addig vágtattak, amíg végül elértek a Naphoz.
- Nem féltek a tűztől? - kérdezte a bölcs ifjú.
- Nem félünk semmitől. Csak mondd meg, hogy szerezhetnénk meg a Napot.
- Nyílt szívvel vágtasson mindenki a Nap felé, és fogadjon be szívébe egy-egy sugarat a lángjából.
Ekkor a kunyhólakók feltárták szívüket, és sebesen vágtattak a Nap felé. És mindegyikük szívébe jutott egy-egy lángsugár. A százezer szív egyszerre átforrósodott.
- Most állítsátok sorba az iramszarvasokat.
Így is tettek. A csodálatos iramszarvas pedig a szarvával megbökte a Napot, a Nap lesiklott az égről, és rátelepedett az állatok szarvára. És útnak indult százezer iramszarvasán a százezer kunyhólakó, és az iramszarvasok vigyázva vitték szarvuk hegyén a Napot.
Azóta ott izzik, ott vöröslik a Nap a tundra fölött. A tavak kéklenek, kék vizükben halásznak a kunyhólakók. A mocsarak kiszáradtak, és helyükön tarka virág, selymes fű sarjadt. Végtelen erdők susognak a tenger partján.
A bölcs ember pedig él és meg nem hal soha, mert ő szerezte meg s Napot a kunyhólakóknak.

A Hold-szép leány meg a vízikirály c. mesekönyvből Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1960 /197-205./



A csodakert

/kazah népmese/


Élt valamikor két szegény jóbarát: Aszán meg Hászen. Aszán kis darabka földjét művelgette, Hászen nyájacskáját legeltette. Így szerezték be szűkösen a betevő falatot. Mindketten özvegyemberek voltak, de Aszánnak volt egy szép, kedves leánya - ő volt minden vigasztalása, Hászenek pedig egy deli, szófogadó fia - minden reménysége.

Egyik tavasszal, mikor Aszán éppen arra készült, hogy kimenjen a földecskéjére, nagy bajba jutott Hászen: tönkretette a sztyeppet a dzsút, és Hászennek minden juha elpusztult. Könnyezve, fia vállára támaszkodva tántorgott el a barátjához, és így szólt hozzá:

- Azért jöttem, Aszán, hogy búcsút vegyek tőled. Nyájam elpusztult, és nélküle nekem is hamarosan el kell pusztulnom.

Sírva fakadt Aszán e szavak hallatán, megölelte barátját, és azt mondta neki:

- Kedves barátom, a szívem fele a tiéd, hát ne ellenkezz, fogadd el a földecskémnek is a felét. Nyugodj meg, és láss munkához!

Attól kezdve Hászen is földműves lett. Teltek a napok, múltak a hónapok, az esztendők. Egyszer, amikor Hászen a földjén kapálgatott, hirtelen különös zaj ütötte meg a fülét. Ott, abban a helyben ásni kezdett szaporán, s hát egy régi üst termett a szeme előtt. Színültig volt az üst aranypénzzel. Magáról is megfeledkezett Hászen az örömtől, kiemelte az üstöt a földből, és máris futott vele a barátjához.

- Örvendezz, Aszán! - kiáltotta futtában. - Örvendezz, mert bekopogtatott hozzád a szerencse! A földeden egy arannyal teli üstöt találtam. Most már bizton megszabadulsz a szegénységtől!

Aszán barátságos mosollyal fogadta, és így válaszolt:

- Ismerem az önzetlenségedet, Hászen, de ez az arany a tiéd, nem az enyém, mert a kincset a saját földeden találtad.

- Ismerem a nagylelkűségedet, Aszán - vetette ellen Hászen -, de amikor nekem ajándékoztad a földet, nem adtad nekem azt is, amit a föld rejteget magában.

- Kedves barátom - mondotta Aszán -, a föld minden kincse azé, aki azt a földet verejtékével öntözte.

Így vitázgattak még sokáig a jóbarátok. Végül azt mondja Aszán:

- Vessünk véget a vitának, Hászen! Van neked egy vőlegénynek való fiad, nekem meg egy eladó sorban lévő leányom. Már régóta szeretik egymást. Házasítsuk össze őket, és adjuk nekik az aranyat. Bár a gyermekeink ne tudják, mi a szegénység!

Mikor a jóbarátok bejelentették elhatározásukat, gyermekeik épp hogy meg nem haltak örömükben. még aznap vidám lakodalmat ültek. A fiatal pár Hászen kunyhójában telepedett meg, Hászen pedig átköltözött Aszánhoz.

Másnap, még alig pirkadt, a fiatal házasok az apai kunyhóban voltak. Gondterhelt az arcuk, kezükben az arannyal teli üst.

- Mi történt, gyermekeim?! - kiáltott fel Aszán meg Hászen. - Miféle nagy baj költött fel ilyen jókor?

- Eljöttünk, hogy megmondjuk nektek - felelték a fiatalok -, nem lehet a gyermeké az, amivel nem sokat törődtek a szülők. Mi arany nélkül is gazdagok vagyunk. A mi szerelmünk többet ér a világ minden kincsénél. - És letették az üstöt a földre, a kunyhó közepébe.

Akkor újból elkezdődött a vita, hogy kié is legyen a kincs. És addig vitatkoztak, míg csak eszükbe nem jutott, hogy menjenek el az arannyal egy híres bölcshöz, aki valahol messze, a sztyeppen lakott.

A bölcs egy elnyűtt sátor szakadozott vászondarabján üldögélt. Mellette ült négy tanítványa is.

- Miféle nagy szükség vezetett hozzám, jóemberek? - kérdezte a bölcs az érkezőktől. akkor azok elmesélték, miről vitáztak. Miután meghallgatta őket, sokáig töprengett a bölcs, aztán így szólt idősebbik tanítványához:

- Mondd, ha a helyemben lennél, hogyan döntenéd el ezeknek az embereknek a vitáját?

Az idősebbik tanítvány így felelt:

- Megparancsolnám, hogy vigyék el az aranyat a kánnak, hiszen ő a világ minden kincse fölött az úr.

Összevonta a szemöldökét a bölcs, és megkérdezte második tanítványát:

- Hát te hogyan döntenél az én helyemben?

A második tanítvány így felelt:

- Én megtartanám az aranyat magamnak, hiszen minden, amiről a vitázó felek lemondanak, a bírát illeti meg!

Még jobban összevonta szemöldökét a bölcs, de ugyanolyan nyugodtan tette fel a kérdést a harmadik tanítványának is:

- Most te mondd el, hogyan kerülnél ki ebből a kényes helyzetből?

Azt mondja a harmadik tanítvány.

- Ha már az arany senkié, mert mindenki lemond róla, ássák el újból a földbe.

Egészen elkomorodott a bölcs, és megkérdezte a negyediket - a legfiatalabb tanítványát.

- Nos, te mit szólsz hozzá, gyermekem?

- Ó, tanítómesterem! - kezdte a legkisebbik tanítvány. - Én ebből az aranyból a sivár pusztában nagy árnyas kertet ültetnék, hogy ott minden szegény vándor megpihenhessen, gyümölcseit élvezhesse.

E szavak hallatán felállt helyéről a bölcs, könnybe lábadtak a szemei, úgy ölelte át az ifjút.

-Valóban igazuk van azoknak - szólt a bölcs -, akik azt mondják: Tekintsd idősebbnek magadnál azt a fiatalt, aki okos. Igazságos a döntésed, gyermekem. Vedd hát ezt az aranyat, menj vele a kán fővárosába, vásárold meg érte azt a kertet, amelyről beszéltél. Hadd emlékezzenek örökké reád a szegények, meg ezekre a nagylelkű emberekre, akik az aranyat hozták.

Rögvest zsákba öntötte az ifjú az aranyat, és a zsákot a hátára vetve, útnak indult.

Amikor megérkezett a városba, mindjárt a vásárba sietett, ott bolyongott a zsibongó forgatagban - a magárusokat kereste.

Soká bolyongott, megbámulta a kirakott portékákat, a színes kelméket. Egyszerre csak a háta mögött karaváncsengettyűk csendültek, hangos kiáltozás hallatszott. Az ifjú megfordult, és mit látott! A vásártéren végeláthatatlan karaván haladt át, nem mindennapi rakománnyal terhelve. A tevék hátát áruval teli bálák helyett élő madarakkal, ezernyi madárral rakták meg, melyek a hegyekben, az erdőkben és a pusztán fészkelnek. A madarak lábai összekötözve, törött, tépett szárnyaik rongyok gyanánt csüngtek alá, színes tollacskáik felhőkként szálltak a karaván fölött. A karaván minden egyes lépésénél a madárfejecskék a tevék oldalához csapódtak, és kitátott csőrükből panaszos hangok törtek fel. Az ifjúnak a szíve is összeszorult, mikor ezt meglátta. Átvergődött a kíváncsiskodó sokaságon, odament a karavánbasihoz, és tisztelettudóan meghajolva, megkérdezte:

- Uram, ki ítélte ezeket a gyönyörű madarakat ily kegyetlen kínra, és merre visz velük az utatok?

Így felelt a karavánbasi:

- A kán udvarába megyünk. a madarak a kán asztalára kerülnek. Ötszáz cservonyecet fizet értük a kán.

-Szabadon engeded-e őket, ha kétszer annyi aranyat adok? - kérdezte a fiú.

A karavánbasi csúfondárosan nézett végig rajta, és rá se hederítve folytatta útját. Akkor az ifjú ledobta a hátáról a bőrzsákot, és a karavánbasi előtt kioldozta. A karavánbasi megállt, nem jött, hogy higgyen a szemének, de amikor észhez tért, hogy milyen kincset is ajánlanak neki, megparancsolta a karavánhajtóknak, oldozzák el a madarakat.

A madarak alig érezték meg a szabadságot, egy szempillantás alatt az ég felé vették röptüket. Annyian voltak, hogy minden elsötétült tőlük, akárcsak éjjel, a szárnyak suhogásától pedig hatalmas szélvész kerekedett a földön.

Hosszasan nézett az ifjú a távozó madarak nyomába, aztán, mikor már eltűntek a szeme elől, felemelte a földről az üres bőrzsákot, és hazafelé vette útját. A szíve ujjongott, lábai könnyedén mozogtak, ajkáról vígan csendült a nóta.

De minél közelebb jutott szülőföldjéhez, egyre keserűbb gondolatok lettek úrrá rajta, és a bűntudat mind jobban szorongatta a szívét.

- Ki adott jogot nekem arra, hogy kényem-kedvem szerint rendelkezzek a mások kincsével? Hát nemén magam javasoltam, hogy ültessenek kertet a szegényeknek? Mit is tudok most mondani tanítómesteremnek és azoknak a jóhiszemű embereknek, akik várják, hogy visszatérjek a magvakkal?

Így dorgálta az ifjú önmagát. Már-már teljesen úrrá lett rajta az elkeseredés, a földre vetette magát, és a halált hívta, szegény feje! Végül úgy elbágyasztotta a kesergés, hogy mély álomba merült.

És lám, mit álmodott: nem tudni, honnan, honnan nem, a mellére szállt egy gyönyörű, tarka kis madár, és így kezdett dalolni csodálatos hangján: "Ébredezz szaporán, mert amit látni fogsz, az egyszeriben felszárítja a könnyedet!"

Miután így énekelt, a madárka felröppent, és elszállt. Az ifjú kinyitotta a szemét - mozdulni sem bírt ámulatában. A pusztát széltében-hosszában csodálatos madarak lepték el, serényen tettek-vettek, nem tudni mivel szorgoskodtak. A madarak lábacskáikkal gödröcskéket vájtak, csőrükből fehér magvacskákat hullattak azokba, aztán szárnyaikkal ismét betakargatták a földet.

Megmozdult az ifjú, és a madarak abban a pillanatban felröppentek, az ég felé repültek. És megint sötét lett, akárcsak éjjel, és a szárnyaik suhogásától szélvész kerekedett a földön. De azután még nagyobb csoda következett: mindenik gödröcskéből, melyeket a madarak vájtak, egyszerre csak zöld hajtások sarjadtak, nőttek, nőttek, és hamarosan terebélyes, lombos fákká változtak, melyeket pompásan borítottak be a csillogó levelek. Alig telt el egy szempillantás, a fák ágain már sosem látott, gyönyörű virágok nyíltak, édes illattal töltötték be a levegőt. Aztán lehulltak a virágszirmok, s helyükön máris aranyszínű almácskák csüngtek alá az ágakon.

Se szeri, se száma, mennyi terebély almafa volt ott, olyan volt a kérgük, mint a borostyánkő. A vaskos fatörzsek között mindenfelé dús szőlőtőkék, barackfaligetek, gyönyörű rétek voltak, melyeket buja fű és színes tulipánok borítottak. A széles ösvények bársonyos virágszirmokkal voltak telehintve, melyek éppen hogy lehullottak a fákról. Az ösvények mellett hűs vizű öntözőcsatornák csobogtak-csörgedeztek, partjuk színes drágakövekkel kirakva. Fenn pedig - az ifjú feje fölött - amúgy röpködtek, csiviteltek a madárkák: éppen olyanok voltak, olyan szépek, olyan kellemes hangúak, mint az, amelyiket álmában látott.

Ámuldozva tekintett körül az ifjú; alig hitte, hogy ébren van és ébren látja azt a kertet. De, hogy mégis meggyőződjék, hangosan felkiáltott - és tisztán hallotta a saját hangját, melyet megsokszorozott a visszhang. De a látomás csak nem tűnt el. Akkor minden erejét összeszedve elindult, meg sem állott a bölcs öreg kibitkájáig, és ott mindent elmondott, ami vele történt. Amint meghallották a történteket, a bölcs és a másik három tanítványa, meg Aszán és Hászen is, meg az ifjú pár is, szerették volna azon nyomban megtekinteni azt a kertet.

A kertben pedig szegény emberek sokasága özönlött mindenfelől. Az ösvényeken sétáltak, a virágszirmokat taposták, de a virágszirmok nem hervadtak el. Ittak az öntözőcsatornák vizéből, de a víz nem lett zavaros. Gyümölcsöt is szakítottak a fákról, de a gyümölcs nem fogyott. Naphosszat csengett a kertben a vidám nóta, a jókedvű kacaj.

Mikor beesteledett, és sötétség borult a földre, az almácskákból kékes színű, kellemes fény kezdett szüremleni, a madarak pedig dalolni kezdtek - édesen, csöndesen. Akkor a szegény vándorok leheveredtek a fák alá, a buja fűre, és mély álomba merültek, elégedetten és boldogan - először életükben.

Tűz anyja /szerk.: Szilveszter László/ Ion Creangá Könyvkiadó Budapest, 1983 141-145.

Boldizsár Ildikó /szerk./: Mesék a csodakertről - Az egyetlen Földért

Magvető Kiadó Budapest 2019 242-249.



Az Élet hatalma


Egy napon az Élet vándorútra kelt a világon. Csak ment, mendegélt, míg egy emberhez nem ért. Annyira meg volt annak duzzadva az egész teste, hogy mozdulni is alig tudott. - Ki vagy te? - kérdezte az ember. - Én vagyok az Élet. - Ha te vagy az Élet, akkor talán meg tudsz engem gyógyítani - mondta a beteg. - Meggyógyítalak - felelte az Élet -, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. - Hogy felejthetném el! - kiáltotta a férfi. - Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk - válaszolta az Élet. Megszórta a beteget az út porával. A férfi rögtön meggyógyult. Az Élet tovább ment és találkozott egy leprással. - Ki vagy te? - kérdezte a férfi. - Én vagyok az Élet. - Az Élet? Akkor igazán meggyógyíthatnál. - Megtehetem - felelte az Élet -, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. - Hogyan felejthetném el! - sopánkodott a férfi. - Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk - válaszolta az Élet. Megszórta a beteget az út porával, és a férfi máris meggyógyult. Megint útra kelt az Élet. Pár nap múlva elérkezett egy vakhoz. - Ki vagy te? - kérdezte a vak. - Az Élet. - Ó, te vagy az Élet! - kiáltott fel örömmel a vak. - Kérlek, add vissza szemem világát! - Megteszem. De tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. - Biztos, hogy nem foglak elfelejteni - ígérte meg a vak. - Jól van, hét év múlva újra eljövök, és akkor majd meglátjuk - mondta az Élet. Megszórta a vakot az út porával, és az máris újra látott. Amikor eltelt a hét év, ismét útra kelt az Élet. Átváltozott vakká és először ahhoz az emberhez ment, akinek visszaadta a látását. - Kérlek, hadd éjszakázzam nálad - kérte az Élet. - Mi jut eszedbe? - rivallt rá az ember. - Hordd el magad! Már csak az hiányzik, hogy minden nyomorék itt telepedjen le! - Látod - mondta az Élet -, hét évvel ezelőtt vak voltál. Akkor meggyógyítottalak. És megígérted, hogy sem a vakságodat, sem engem nem felejtesz el. Ekkor az Élet felvett egy kevés port az útról, és a hálátlan emberre szórta. Attól kezdve az újra vak lett. Az Élet ment tovább. Elérkezett ahhoz az emberhez, akit hét évvel ezelőtt kigyógyított a leprából. Az Élet leprássá változott és szállást kért. - Tűnj innen! - kiáltott rá az ember -, még megfertőzöl engem is! - Látod - mondta az Élet -, hét évvel ezelőtt kigyógyítottalak a leprából. Akkor megígérted, hogy nem felejtesz el sem engem, sem a betegségedet. Majd vett egy kevés port az útról és az emberre szórta, aki abban a pillanatban újra leprás lett. Végül az Élet olyan emberré változott, akinek mindene meg volt duzzadva annyira, hogy mozdulni is alig tudott. Így kereste fel azt, akit hét évvel ezelőtt először meggyógyított. - Éjszakázhatnék nálad? - kérdezte tőle. - Szívesen látlak, gyere csak be - hívta beljebb az ember. - Ülj le, te szegény. Csinálok neked valami ennivalót. Nagyon is jól tudom, hogyan érzed magad. Valamikor az én tagjaim is így meg voltak dagadva. De pontosan hét évvel ezelőtt, amikor erre járt az Élet, meggyógyított. Azt mondta akkor, hogy hét év múlva újra eljön. Várj itt, amíg erre jön. Talán neked is tud segíteni. - Én vagyok az Élet. Te vagy az egyetlen, aki sem engem, sem a betegségét nem felejtette el. Ezért egészséges maradsz mindörökre. Amikor elbúcsúzott a jó embertől, azt mondta még neki: - Az élet mindig változik. A boldogságból sokszor boldogtalanság lesz. A szükség gazdagsággá alakul, és a szeretet átcsaphat gyűlöletbe. Ezt senkinek sem szabad elfelejtenie.

Az életet senkinek sem szabadna elfelejtenie.

(Afrikai népmese)


 

 .
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!